A ránk erőltetett fogyasztás

Alapvetően a fogyasztás szintje utal arra, hogy az emberi szükségletek mennyire vannak kielégítve, illetve ez az életszínvonal mutatója is. Azonban az nem mindegy, hogy a fogyasztás valós vágyakon alapszik e, vagy egy mások által generált jelenségről, esetleg hiedelmeinkről van szó. 
 

Ha a fogyasztást komponensekre bontjuk, akkor már könnyebb rávilágítani azokra a szegmensekre, melyekből könnyen láthatóvá válik, hogy mik a valós igények, és mik a vélt, vagy hamis igények, melyek egyenlőt jelentenek a fölösleggel.

Az igényeket alakító „hamis” tényezők a következők lehetnek:

• szokások, melyeket a napi rutinnal alakítunk ki,
• vágyak, melyek a személyes, de nem feltétlenül szükséges igényeinkről szólnak, ami több mint a hétköznapok világa,
• félelmek, melyek által egyszerűen – észrevétlenül is, de – kényszerítve érezhetjük magunkat a fogyasztásra, illetve
• az alapvetően az élethez szükségesnek mutatott, de nem elengedhetetlen javak. 

Ami közös bennük, hogy egymáshoz szinte észrevétlenül is kapcsolódnak, illetve, hogy a felsoroltak közül bármelyik fogyasztási függőséget okozhat.
Fontos megemlíteni, hogy csakúgy, mint más területeken, ezeken belül is nagyon nagy részben befolyásol minket, hogy milyen reklámokkal, milyen társadalmi elvárásokkal találjuk szembe magunkat nap mint nap.
 

A szokások egyik kialakítója az, hogy mennyire is vagyunk elfoglaltak. Elfoglaltnak általában nem azok mondják magukat, akik több műszakban dolgoznak, vagy napi szinten ingáznak – mert ők inkább fáradtak, mint elfoglaltak –, hanem azok akiknél az elfoglaltság önként vállalt. Ilyen önként vállalt feladatok: a magunk választotta munkák és kötelességek, különórák, edzések, gyermekeink furikázása egyik délutáni szakkörről a másik foglalkozásra.

Az elfoglaltság a létezés önigazolása. Ezek az elfoglaltságot jelző feladatok az üresség ellen védenek minket, melynek fenyegetettségére ambícióval, késztetéssel vagy szorongással reagálunk. A mai társadalomban ugyanis csak az számít a társadalmi besorolásban, aki fel tud mutatni valami olyat, amit a szűkebb/tágabb közege elismer. Nem lehetsz semmittevő, hiszen a semmittevés értelmetlen dolog a társadalom számára, már-már bűnnek számít – pedig az édes semmittevés éppen az, ami épp oly nélkülözhetetlen az agyunknak, mint a rendszeres mozgás, vagy a táplálék a szervezetünknek.

A fogyasztás az elfoglaltságok terén úgy mutatkozik meg, hogy minden elfoglaltsághoz más és más fogyasztási cikk párosul. És itt is, mint minden iparcikk terén fontos a választásunkban, hogy milyen márkát, minőséget választunk, és, hogy mi alapján hozzuk meg ezen döntésünket. Elfoglaltságunk szintje mutatja meg szokásainkat, melyeknek észrevétlenül is rabjai vagyunk.
 

Ha a szokásaink a börtön, melyet magunk építünk nap mint nap, akkor a marketing a rehabilitációt vezető intézet. A marketing mondja meg nekünk, hogy mit együnk, mit vegyünk fel, milyen autót vezessünk, milyen telefont használjunk. Azonban a marketing nem csak a fogyasztói oldalra reagál, hanem a kereskedelmi és a gyártói oldalra is. Ott is meghatározza, hogy milyen csomagolást válasszon a gyártó, illetve, hogy milyen módszerrel dolgozzon a kereskedő. Minden rétegnek dolgozik. Egyszerűen ő a modern világ stylistja. Egy olyan intézmény, melynek mindenre van rálátása és hatalma. Tud változtatni, diktálni, irányítani, de csak bizonyos kereteken belül, hiszen neki is valamilyen szinten alkalmazkodnia kell.
A marketing ugyanis bármennyire is meghatározó, csak egy válaszreakció arra, hogy mi a társadalmi elvárás.
 

A mesterségesen kialakított társadalmi státuszok határozzák meg azt, hogy te ki vagy, kinek érezd magad, kivé akarj válni. Ezek mind vágyakat gerjesztenek bennünk, hogy jobbá, elismertebbé, közkedveltebbé akarjunk válni. S habár szokásainkon nem akarunk változtatni, így ezek a vágyak legtöbb esetben tárgyakban manifesztálódnak, hiszen a tárgyak jelentése státusz szimbólummá vált. Az illúzió ebben az egészben az, hogy mi magunk nem akarunk változni/változtatni, tehát lényegében semmi nem is változik, csupán a változás látszata van fenntartva azáltal, hogy a hozzánk tartozó tárgyakból a legújabbal, legmenőbbel vesszük magunkat körül. De bármi legyen is az, igazán sosem különbözik az előzőtől és sosem elég, ami van, nem igazán segít elérni semmi újat, de a vágy tovább hajt minket.
 

Az ember, akárhogyan is nézzük, ösztönlény. Alapvető ösztönünk pedig az életben maradás, a fajfenntartás. Ezt még intelligenciánk sem tudja felülírni. Rengeteg dologtól félünk, de mindegyiknek a gyökere az elmúlás, semmivé lét. És itt nem csak a fizikai síkon értelmezendő, hanem szellemi és lelki síkon is. Tartoznunk kell valahová, hogy valakinek érezzük magunkat. Az egyén szerepe mesterségesen annyira háttérbe lett szorítva a történelem folyamán, hogy mára már a társadalom határozza meg az egyént is. Ezért is hajlunk meg minden elvárásnak automatikusan. Ez egy túlélő program bennünk. De ez egyben egy paradox helyzet is, mert egyénné válással tudnánk kilépni a körből, azonban ehhez azokat az elvárásokat kellene figyelmen kívül hagyni, ami pedig biztosítja a túlélésünket a társadalomban.

Ennek módja lehet, ha több szabadidőnk lenne, de már ezt sem tudjuk meghatározni, hogy az mit is jelent, ugyanis sok emberben a szabadidő egyet jelent egy újabb elfoglaltsággal, miközben jelenthetné a semmittevést is, de az meg a társadalom által lenézett tevékenység, még ha alapvető szükségletünk is. A semmittevés egyenlő az unalommal, pedig ez igazából szabad idő. Egy idő, amikor az összes elfojtott fájdalmunk a nyakunkba zúdulhat, elárasztja a tudatunkat. S ahelyett, hogy foglalkoznánk, megbirkóznánk lelki terheinkkel, félelmünkben jobbára a fogyasztással reagálunk erre a problémára. Kényeztetjük magunkat, felesleges dolgokat vásárolunk. Pedig nem a fogyasztás a megoldás.
 

A klasszikus kereskedői elképzelés, hogy az emberek két dolgot vesznek: boldogságot és problémáikra megoldást. És ezt ki is használják. Hiszen ki ne akarna boldog lenni, vagy megszabadulni a problémáktól? Főleg, ha készen kapjuk, instant formában. Még csak dolgozni sem kell vele. Csak elfogyasztjuk és kész. Megkaptuk a megoldás illúzióját. A fájdalomcsillapítás azonban nem egyenlő a megoldással! Pontosan emiatt az illúzió miatt egyre betegebb a társadalom, mind testileg, mind lelkileg, mind pedig szellemileg. Ugyan a problémákkal napi szinten szembesülünk- hiszen a reklámokon keresztül is tudatosul bennünk, - de a problémák gyökereire nem vagyunk kíváncsiak, mert a félelem meggátol minket. Az agy túlélést vezérlő programja felülír mindent. Ám az agy a mi részünk, tehát hatással vagyunk rá mi is. Fájdalomcsillapítás helyett kezünkbe kell venni a probléma megértését, hogy a gyógyulás és útjára léphessünk.
 

A megértés tud minket felszabadítani a rabságból, hiszen a szabad akaratunk nincs elvéve, csak nem élünk vele. Vágyaink továbbra is lesznek, de ha megvizsgáljuk, hogy egyes vágyainknak mi az oka, akkor meglehetősen könnyen le tudjuk szerelni bármelyik vágyat.

Tedd fel magadnak a kérdéseket:

•   miért akarod az aktuális vágyad tárgyát?
•   meg tudod e magyarázni valódi, érthető érvekkel?

Ha egy percig nem csinálsz semmit, csak figyelsz, akkor megfejtheted, vágyad valódi vagy hamis.
Ha nincs válasz, akkor ezt a vágyat a hype – felhajtás, téma alaptalan túllihegése, agresszív reklám – hajtja.

Ha van érved, akkor figyelmesen gondolkodj el azon az érven:

•   nyomás miatt akarod? (egymásra ható nyomás? társadalmi nyomás?)
•   megkönnyíti-e az életed?
•   kiváltható-e valamivel, ami már megvan a környezetedben, amihez hozzáférésed van?
•   lesz-e időd használni azt?

Ha elhessegeted materiális vágyaidat, akkor rájössz, hogy mennyi egyszerű dolog van, amit csak simán élvezhetsz anélkül, hogy költenél olyan dolgokra, amikre valójában semmi szükséged.

A ránk erőltetett fogyasztás tehát minden esetben a mi választásunkon múlik, hagyjuk e, hogy a marketing szörny lecsapjon ránk, s bekebelezzen, vagy egyszerűen elengedjük az általa keltett illúziót és magunk döntünk fogyasztási szokásainkról a mentén, hogy mi az, ami számunkra tényleg fontos az élethez. Még akkor is fontos ez a gondolat, ha mindennap azzal a hiedelemmel szembesítenek, hogy a gazdaságot a fogyasztói társadalom építi, hogy fontos a növekedés. Azonban ez a fajta növekedés hamarosan a fejünkre nőhet, összeomolhat és agyonnyomhat minket.

Mi magunk tartjuk életben ezt a gépezetet. Azt mondják az egész piac nekünk van kitalálva, értünk épült fel, de valójában mi vagyunk a piac, mi vagyunk az árú és a vásárló is. Tehát, mi vagyunk a fogyasztó, a fogyasztási cikk és a fogyasztás maga is.

Változtassunk rajta! A fogyasztás szolgáljon minket és ne fordítva, még akkor se ha a birtoklás hamis biztonságot ígér.

Ahogyan Helen Keller, amerikai író, aktivista is mondja:

„A BIZTONSÁG MÍTOSZ. NEM LÉTEZIK. A VESZÉLY KERÜLÉSE HOSSZÚ TÁVON NEM BIZTONSÁGOSABB, MINT EGYENESEN SZEMBENÉZNI VELE. AZ ÉLET VAGY EGY MERÉSZ KALAND, VAGY NEM IS ÉLET”.

 

 

Írta: Regőczi Lalus - http://vekaalkotomuhely.hu